Bábel tornya
"Mind az egész földnek, pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala."
(1Móz 11: 1)
A leírás szerint ez a történet az Özönvíz után a negyedik generáció idején volt. Az időszámítás mai változata épp ebben az időben bontakozott ki az ekkori világ középpontjában, Káláh – Eridu - Kis térségében. Ezt a 60/12-es számrendszerre épülő matematikai szerkezetre alapozták. Ennek megfelelően fogalmazták meg történeteikben az istenek (vagy más szemlélet szerint: a változó időegységek) cselekedeteit, történeteit is. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy bármennyi idő (mai időszámítás szerit) is telt el a Vízözön és Báb-Ili építése között, az emberiség nyelve még ugyanaz volt. Ugyanaz volt az Istenről és teremtésművéről a szemléletük is, de a Vízözön egyik túlélője elszánt tervet készített a szívében. Ez volt Khám, akit atyja és Istene elűzött otthonából. A szíriai hegyekbe vonult, és ott alapított családot, majd népet, amely a Himalájáig, illetve a Pamír lábáig ért. Később visszatért Mezopotámiába, de már, mint egy nép fejedelme, s leszármazottai sorra városokat alapítottak Középföldén, Síneár keleti részén: Bábel, Eridu, Ur, Uruk, Ninive, Káláh, Resszent… stb.
Nimród (Dumuzi, Tammuz, de még az ó-héber Tau-betű is az ő jele) meg akarta büntetni az Istent, amiért így bánt ükapjával; s így kellett népet alapítania. A többi istent akarta felhasználni, ellene fordítani. Ezért aztán ezek az istenségek óriási hierarchiai zűrzavaron estek keresztül. Ennek földi megnyilvánulása az égig érni akaró hatalmas zikkurát, amelyet Gilgames építeni kezd.
"És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének."
(1Móz 11: 2)
A mai iráni területekről vándoroltak be a Folyó-közbe. A már itt élő sémita törzseket leigázták, s rabszolgákká tették. Az ő közreműködésükkel sikerült ekkora és oly sok várat felépíteniük. Ezek a sémiták voltak a fekete-fejűeknek nevezett emberek az ó-babiloni mondavilágban és epikában.
Természetesen a khámita népek ó-Irán területéről kelet felé is vándoroltak, ahol tamilokkal, velük rokon népekkel találkoztak. Némelyeket leigáztak, mások közé, pedig bekeveredtek. Így alakultak ki a Hindusztáni félsziget ó-ind népei.
"És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok, pedig ragasztó gyanánt. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén."
(1Móz 11: 3, 4)
Íme Khám tettének (vagyis szíve gondolatának, amit nem tisztított ki, s így elszakadt Istentől, amiért Isten is elhagyta őt) a következménye, tettének visszahatása. Nincs az a gondolat, mely – ha harcolva is más gondolatokkal – meg ne nyilvánulna egyszer, felszínre ne kerülne.
Khám nem szerette Istent se, és nem tisztelte az atyját se. Ellenben szerette önmagát, s így saját tetteinek és személyének szeretett volna örök emléket, halhatatlanságot biztosítani.
Az ó-mezopotámiai eposzok is épp arra fektettél a hangsúlyt, hogy az embert a tettei teszik hatalmassá, és biztosítják számára a halhatatlan isteni létet akár a földön, akár az ég, vagy a pokol valamely platformján kellene is végigélnie azt. Az ó-babiloni mondavilág nem ismer el örökké létező Teremtőt; azt a pozíciót mindig az istenek harcaiból (vagyis az emberek lelkének egyéni vívódásaiból) győztesen kikerülők nyerték el. (Ezek az istenek tehát nyilván a Nibiru lakói voltak.) Így szinte csoportonként, de még személyenként is más-más isten-fogalom, vagy gondolati- érzelmi istenség nyeri el a legfőbb imádati titulust (mennyire jellemző ez ma Japánra!). Ezek imádatából fakad a szentélyek és templomok sokasága. Hogy egy emberi csoport, vagy isteni csoport fölött épp melyik az isten-király, vagy milyen teokratikus rendben uralkodnak, azt mindig a háború vagy harc dönti el (lásd: görög mitológia).
Ezt a sokszínűséget akarta Nimród és Gilgames összefogni. Így az összetartott néppel együtt minden istenséget imádhatott, melynek a hierarchiai feje ő maga lett volna. Ez elősegítette volna, hogy ő már nem imádja őket, hanem igába foghassa azokat az isteneket a saját halhatatlansága érdekében. Ha halhatatlan isteneknek parancsolhat, és azok vég nélkül táplálják őt, akkor ő is örökké élhet. Az istenek ehhez persze az embereket használják fel. Ezért volt neki teljesen mindegy, hogy miféle emberek építik a falakat. A rabszolgától a szabad polgáron át a városi előkelőségeket is a falakra rendelte, és igába fogta. Az ember csupán eszköz volt a halhatatlansági vágya elérésében. Ezért volt hatalmas VADÁSZ. Bármilyen emberrel úgy bánt, mint az állattal. Ha megszökött, vadászott rá, másra nem volt jó neki.
Nyilvánvaló, hogy Khám a népét ilyen szellemben tanította, oktatta, és nevelte. Csak nagyon kevesen merték nyíltan megkérdőjelezni a tanultakat. Legfeljebb épp a fekete-fejűek, a rabszolgák. (Nem utoljára fordul elő, hogy a sémiták rabszolgasorba süllyednek a khámiták keze alatt, – lásd: Egyiptom, babiloni fogság!)
"Az Úr, pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek vala az emberek fiai."
(1Móz 11: 5)
Az Úr itt az igaz Istent jelöli, a Teremtőt, Jehovát. Nem utal rá az Írás, de a rabszolgák az igaz Istent keresik; a szabadok és a méltóságok viszont azért kiáltoznak az ég felé, mert méltatlanul bánik velük a király. E jajkiáltás felhat az egekbe; túl az igigeken (alsóbb istenségek), túl az annunukon (felsőbb istenségek), túl az épp aktuális isten-királyon; egészen az ég és föld Teremtőjéig. Az Ő nevét már csak a fekete-fejűek[1] ismerik, s Hozzá fohászkodnak. Ő meghalván könyörgésüket és a felbomlott rendet, mely eddig valamelyest fennállt a Földön; letekintett, sőt le is szállt egy érdekes inkarnáció formájában. A mezopotámiai népek számára Enkidu volt az, akinek megjelenése és tevékenysége képes volt ellensúlyozni a nagyra törő tervet. Önmagát áldozta azért, hogy Nimródot gondolkodásra bírja, s felhagyjon terve megvalósításával.
Ellensúlyozó tevékenységének következménye egy újabb nagyszabású népvándorlás; az ó-babiloni birodalomrendszer széthullása még a megszilárdulása előtt; s mint később látni fogjuk: a zikkurát különféle platformjainak és templomainak a gondolkodásmódja eljutott a föld széléig. Így szabad tér jutott az igaz vallás: a sémita gondolkodásmód kibontakoztatására; és a khámitával való folyamatos összeütköztetésére annak érdekében, hogy nyilvánvalóvá váljék a sok megválaszolatlan vitakérdés. Ezeknek kell tisztázódniuk a különféle népek cselekedetei által. Így később a khámita vallásrendszerben csak nyomait találjuk annak, hogy a Teremtő valójában ki is lehet (pl. Um-Napisti – Noé; Assur-ban-apli – Nabukodonozor); illetve mi a szándéka, s azt miként kívánja végrehajtani. A jáfetita törzsek összeolvadnak a sémita népekkel, vagy többnyire azokat támogatják, legfeljebb csak békésen élnek mellettük. A sémiták számára ekkor még nem volt olyan fontos a városépítés, hisz nem adtak okot a környező népeknek, hogy folyamatos harcban álljanak velük, ellenben a khámiták élete gyakorlatilag folyamatos háborúskodással telik – s ezt igen jól szemlélteti az isteni hierarchiájuk örökös változása is – attól függően, hogy éppen melyik város mely istene győzte le a másikat (a többit). Ezt hívjuk szintező háborúnak. Másfelől igen jellemző e khámita törzsek vallásrendszerére, hogy a Hold istene, Szín általában valamennyi városállamban igen jelentős szerepet játszik; sok esetben még a Napot, az Igazságosságot is tőle származtatják. Nem beszélve a tudományokról, a termékenységről. Már pedig a Hold – mint tudjuk – nem a nappal, hanem az éjszaka világítóteste. Ezzel tehát mintegy önként nyilvánítják ki, hogy ők valójában az éjszakában, a sötétségben élnek, tapogatóznak, és hisznek. Mellesleg a Hold az anyagi gazdagság és az erre épülő hatalom jelképe is. Ők az éjszaka halvány világát többre értékelik a nappal fénylő ragyogásánál (nem véletlen, hogy annyi titkos ismerettel bírtak); nem is beszélve az abszolút Igazság Alkotójáról, a Teremtőről, akit még csak nem is ismernek. (Mellesleg a Nibiru is állandó sötétségben van a pályájának igen nagy részén. Csupán egy gyenge belső fény világol rajta.)
A nyelvek összezavarása
"És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban."
(1Móz 11: 6)
A teremtés a gondolat megmozdulásával kezdődött. A gondolat minden tett eredete. Minden alkotás, teremtés, cselekedet, tett, történés a gondolat valamilyen szintű megnyilvánulása, más gondolatokkal való ütköztetésének nyilvánvalóvá válása. Jehova természetesen ismeri minden gondolat végkifejletét – bármilyen kombinációban is legyenek azok más gondolatokkal (tudás, ismeret, álom, vágy, cél, terv… stb.)[2] ütköztetve. S így azt is látja előre, hogy az a nép – és persze annak vezére – oly gondolatokat és érzéseket csoportosított össze megfelelő rendben, ami ha a Világegyetemben nyilvánvalóvá válik, véget fog vetni a teremtésnek a nélkül, hogy Ő bizonyította volna teremtményei számára az abszolút igazság és jogosság létjogosultságát. Nem, nem a saját személyét féltette, hisz Ő öröktől fogva létező, s örökké él. Önmagában is tökéletes: vagyis egyedül is képes arra, hogy bármit megteremtsen, amit akar; s teremtményeivel bármit kezdjen, amit akar. Ő a teremtményeit félti, akiket már megalkotott, akiket még meg fog alkotni teremtményeinek vágyai, s a saját szuverén akarata összehangzó eredményeképpen. Nimród szívében olyan hatalomvágy él, amely ha megvalósul, összetör mindent égen, földön és föld alatt. Ezek után Ő hiába teremt újra mindent: újra és újra felmerülnek majd ugyanazok a vitakérdések, s így valójában soha sem ér véget ez a reinkarnációs folyamat. Márpedig, ha Ő örökké él, a teremtésművének is örökké kell élnie. Különben mi értelme teremteni? Kiviláglik a Bibliából, és más ősi irodalmi alkotásokból, hogy csak azok a tettek és testek ismétlődnek, melyek nem a Teremtővel összhangban éltek. Akik már elérték az Isten szerető szolgálatának a szintjét (hívjuk nirvánának, megvilágosodásnak, üdvösségnek, mennyországnak… stb.), azok előtt már bezáródik az önámítás csapdája, kapuja. Azok számára új világ nyílik: az öröklét. Akik nem a saját tetteik gyümölcséért élnek, hanem kizárólag a Teremtő szerető szolgálatával vannak elfoglalva – éljenek bár az égben, a földön, vagy a föld alatt – már örökké létezhetnek, mint önálló egyedi személyek az Isten oldalán, vagy birodalmában.
Mindezeket a gondolatok vezérlik – a mi gondolataink, és az Isten gondolatai, illetve e kettő harca mindaddig, míg vagy ki nem tisztul teljesen, vagy tökéletesen be nem mocskolódik. Ez utóbbit 'jutalmazza' a Teremtő a második halállal, ahonnan már nincs visszatérés.
"Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost. Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére."
(1Móz 11: 7- 9)
Ez a fejezet valójában sehol sem említi a Babilon nevet. Csupán a címben találkozunk vele. Az viszont néhány száz éve került oda, amikor az Írásokat versekre, szakaszokra osztották. Babilon nevét csupán a khámita családfa említi Nimród birodalmának egyik városaként. A babilon szó görögből fordítva zűrzavart jelent; vagy fordítható bá-bibloszként értelmezve zűrös könyvnek, vagy zavaros históriák városának. Eredeti nyelven, ó-akkádul: Báb-Ili a város neve, ahol a zikkurát épül, és a mellette lévő Ur városának királya építteti birodalmának alattvalóival. Ur – várost jelent; vagy az Uruk – városfalat. Báb-Ili pedig az Istenek Kapuját jelenti. Így érthető, hogy miként szállhatott le Jehova egy olyan nép szívéhez és gondolkodásvilágához, akik nem ismerték Őt. Természetesen az Istenek Kapuján keresztül – vagyis azon a hierarchiai rendszeren át, amely az akkor ott élő emberek gondolkodását, érzelemvilágát, hitéletét meghatározta.
Ezt más alkalmakkor is így tette – annak érdekében, hogy elérje azok szívét, akiken keresztül meg kívánja valósítani elképzeléseit. Noénak, Ábrahámnak, Mózesnek közvetlenül jelenhetett meg, hisz ők közvetlenül hittek Benne. Másoknak angyal által, vagy más olyan formában, amihez a formát az illető megközelítendő egyén vagy nép hitvilágából, álmaiból, vágyaiból merítette. Ezeket gyúrta össze, s tárta Magát így a szándékát megvalósítandók elé. Egyesek még egyszerűen Ismeretlenként is imádták Őt, s így számukra ennek megfelelően nyilvánult meg, ha szándékának megvalósítása érdekében erre szükség volt (pl. Nabukodonozor, vagy az antiókiai görögök).
Sém nemzetsége Ábrámig
"Ez a Sém nemzetsége: Sém száz esztendős korában nemzé Arpaksádot, két esztendővel az özönvíz után. És éle Sém, minekutánna nemzette Arpaksádot, ötszáz esztendeig és nemze fiakat és leányokat. Arpaksád pedig harminczöt esztendős vala, és nemzé Séláht. És éle Arpaksád, minekutánna nemzette Séláht, négyszáz három esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. Séláh pedig harmincz esztendős vala, és nemzé Hébert. És éle Séláh, minekutánna nemzé Hébert, négyszáz három esztendeig, és nemze fiakat és leányokat."
(1Móz 11: 10- 15)
Azt tapasztaljuk, hogy a Vízözön előtti időkben a legtöbben megközelítették az ezer éves idős kort. Most viszont ez az életkor egyre rövidebb lesz. Már csupán ötszáz évet élnek az emberek. Egy idő után elérik azt a szintet, amit Jehova a számukra kiszabott: a százhúsz évet. De ezt fokozatosan értük el. (Arpaksád nevével még sokat találkozunk a magyar mondavilágban, mint aki bevezette népét a Kárpát-medencébe. Ezt az Árpádot a fent említett Arpaksád tiszteletére nevezték így.)
Héber nemzetsége és népe alapozza meg azt a nyelvet, amit aztán a zsidó nép a magáénak fog vallani. Valójában az egyik ősatyjuk: Héber.
"Héber, pedig harmincznégy esztendős vala és nemzé Péleget. És éle Héber, minekutánna nemzé Péleget, négyszáz harmincz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. Péleg pedig harmincz esztendős vala, és nemzé Réut. És éle Péleg, minekutánna nemzé Réut, kétszáz kilencz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. Réu pedig harminczkét esztendős vala, és nemzé Sérugot. És éle Réu, minekutánna nemzé Sérugot, kétszáz hét esztendeig és nemze fiakat és leányokat. Sérug pedig harmincz esztendős vala, és nemzé Nákhort. És éle Sérug, minekutánna nemzé Nákhort, kétszáz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat."
(1Móz 11: 16- 23)
A Mezopotámiát ért Vízözönt követő események eleinte még nehézkesen, később azonban már egész jól követhetők. Ott alakul ki az őrzött irodalom és kultúra a leginkább megfigyelhető módon, ahol városok épültek, és ezek a városok évezredekig fennmaradtak. Így az i. e. 2- 3. évezred Középfölde-beli és környéki krónikák már viszonylag jól megőrződtek. A mai időszámítás alapján visszaszámlálva ez a Vízözön i. e. 2370- 69-ben volt. Azonban ez a számítás is csak a babilóniai időszámításig vezethető vissza (a zűrzavarig?) eredményesen. És itt látszólag összesűrűsödnek az események. Innen kezdve egy más jellegű időmérő szisztéma nyomaira bukkanunk. Még nem számolgatták azt, hogy a Föld hányszor járja végig a pályáját a Nap körül (vagy látszólag fordítva), hanem egyszerűen a kiemelkedő személyiségek életéhez, és azok hosszú távú hatásaihoz viszonyítják az emberiség életét, s így ezen események egymásutánisága, s ezek számozott sora, és az ezeken belüli égi események sora határozza meg az időt. A régebbi korokban még nem volt olyan jelentősége annak, hogy az idő múlását oly pontosan mérjék. Számukra az idő nem számok sorrendje volt, mást jelentett nekik, mint ma nekünk. Az idő a tettek sorrendjét, s azok meg cselekvőinek egymás utáni életét szemléltette. Nem az idő egységeinek szisztematikus megszámolását volt hivatott. Ez utóbbi már egy erősen materialista felfogás. Korábban ez nem volt fontos. A Bronz-korban az emberi hőstettek a gonosz elleni harcban jelentették az idő múlását; az Ezüst-korban az isten-királyok valamely megnyilvánulása alkalmával felmerült emberi probléma megoldása volt az idő múlásának és mérésének az eszköze, és nem a szám. Az Arany-korban viszont oly tökéletes volt minden, hogy az idővel szükségszerűen senki sem foglalkozott. Így valójában nincs is adatunk róla, hogy milyen hosszú volt, és mi történt. Csupán visszautalásokból informálódunk arról, hogy az még egy tökéletes világ volt.
Minden világ-felforgató eseményt egy átmeneti arany-kor követ. Olyankor, amikor egy ember, vagy egy nép legyőz, kivet magából egy gonosz lelket, akkor annak nélkülözése egy-egy átmeneti tökéletességet, megelégedettséget eredményez. Ez így történt a Vízözön után is. E hanyatló rendben az ember elméjét felforgatja az idő is, nem csupán az anyag és a tér. Ez is a kor vívmánya.
Tehát a Középfölde-beli városok krónikáját is i. e. III. évezredig tudjuk követni. Ekkortájt alakult ki teljes földi viszonylatban a hanyatló kor. Más-más népeknél persze egyéb eseményekhez, vagy időpontokhoz lehet kötni. A magyarságunk szemszögéből ez a kor még bőven az arany-kort jelenti. Sém (vagy Khám? – mai napig vitatott) leszármazottaiból (akiket a vérvonal elemein kívül nemzett) némelyek folyamatosan vándoroltak a föld felszínén mindenfelé. Többek között Ázsia hatalmas pusztái és erdőségei felé is, amit ma Nyugat-Szibériai Alföldnek nevezünk. Itt éltek azok a népek (az Öreg Puszta népe, akiket Arany Atyácska 'teremtett'); akikből majd az időszámítás kezdete körüli időben, egy ősközösségben élő 'ember-falka' előbb dél felé, majd az Arany Szeglet felé kezdett vándorolni. I. sz. VII. században rá is találtak e területre, amit ma Kárpát-medencének nevezünk. (Bár korábban is jártak már itt őseink.)
Sém népei elsősorban sátorlakó népek voltak, akik állattenyésztéssel foglalkoztak. Nem volt számukra olyan fontos a városépítés, a föld birtoklása, és a népek fölötti uralom gyakorlása, mint Khám fiainak. Mi magyarok is csak mintegy ezer éve kezdtünk városokat építeni itt az Aranyos Szegletben a helyi népek és a Római Birodalom hatására.
"Nákhor pedig huszonkilencz esztendős vala, és nemzé Thárét. És éle Nákhor, minekutánna nemzé Thárét, száz tizenkilencz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. Tháré pedig hetven esztendős vala, és nemzé Ábrámot, Nákhort, Háránt."
(1Móz 11: 24- 26)
Eljutottunk tehát Sém leszármazási vonalán egészen Ábrámig, aki a továbbiakban szintén kulcsfontosságú szerepet fog betölteni a Teremtő munkájában, terveiben. Az is figyelemre méltó, hogy az emberi élet milyen rohamosan csökken, hiszen a gonoszság egyre erősödik, egyre jobban kibontakozik – még ha viszonylag kordában tartva is.
"Ez a Tháré nemzetsége: Tháré nemzé Ábrámot, Nákhort és Háránt. Hárán pedig nemzé Lótot. Meghala pedig Hárán, az ő atyjának Thárénak szemei előtt, az ő születésének földjén, Úr-Kaszdimban."
(1Móz 11: 27, 28)
Mezopotámia térségében igen sok háború volt a különféle városállamok között. A sémita lakosság katonákként részt vett ezekben – jóllehet, elsősorban a khámita királyok és varázsló-királyok keltettek folyton zűrzavart. A fekete-fejűek jószerivel csak szenvedő alanyai és résztvevői voltak ezeknek az örökös harcoknak. Itt élt a Perzsa-öböl partvidékén elterülő városkában, Ur-Kaszdimban Tháré is. Fia, Hárán egy ilyen csatában vesztette életét, s hagyta hátra elárvult fiát, Lótot. Őt vette aztán magához Ábrám, s így indult el a megígért új föld felé.
"Ábrám, pedig és Nákhor vőnek magoknak feleséget: az Ábrám feleségének neve Szárai; a Nákhor feleségének neve Milkhah, Háránnak Milkhah atyjának és Jiszkáh atyjának leánya."
(1Móz 11: 29)
Hogy Szárai kicsoda, itt nem derül ki, Nákhor viszont halott bátyja leányát, vagyis az unokahúgát veszi el. Hárán másik két fia már nagykorú, ott maradnak a Perzsa-öböl partján: Tháré viszont elindul családja többi részével, mert tudja, hogy népének a Jordán partján kell majd megtelepednie. Mezopotámia – noha gyönyörű, és bőtermő – nem az ő világa. Az itt élő népek gonoszak. Viszont még igen fontos szerepet fognak betölteni Jehova szándékában az elkövetkező, mintegy ezer év során. A Teremtő előkészít egy új világot Tháré családja, s később népe számára. Ez a Földközi-tenger keleti partvidékétől az Eufráteszig terjed (Kármel, Libánon, Huwawa, Hermon… stb.) térsége. Ebben a térségben telepedett le Kánaán, Khám fia is, s alapította meg itt a korábban már felsorolt népeket: Filiszteát, Girgazeát, Harvadeát, Emoreát, Jebuzeát, Khiweát, Harkeát, Szineát, Irvadeát, Czemoreát és Armatheát.
"Szárai, pedig magtalan vala; nem vala néki gyermeke. És felvevé Tháré Ábrámot az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének. Vala pedig Tháré kétszáz öt esztendős, és meghala Tháré Háránban."
(1Móz 11: 30- 32)
Tháré nem jutott el Kánaán földére, csupán Háránig: vagyis az Eufrátesz partján fia városáig jutott el, aki meghalt egy helyi hatalomra törő khúsita isten-király által vívott háborúban. Így városa vezető nélkül maradt, és fia, Jiszkáh vezette tovább. Hozzá költözött a rokonság, s Nákhor családjával ott is maradt. Tháré ott halt meg. Majd Ábrám kapott isteni indíttatást, hogy valóban elinduljon Kánaán felé, elszakadva az Eufrátesztől, keresztülvágva a Síneáron, Libánon gyönyörű cédrusai felé, egészen Mamréig.
